Rock– és metálfanatikusként alapvetően négy fázisra tudom osztani zenefelfedzési szokásaimat: a bevált klasszikusokból szemezgetek; esetleg eddig vakfoltként kezelt előadókat hallgatok; kurrens, felkapott előadókat tesztelek; néha pedig pihentetem a rockot és más műfajokkal ismerkedek. A Sleep Token az utóbbi években egyértelműen a hármas kategóriába esett – próbáltam megérteni a hype-ot, elemezni, hogy mitől ilyen népszerű ez a csapat. Nem kevés zenehallgatással eltöltött órába került, míg megbékéltünk egymással, de azt kell mondanom: barátok lettünk. Na de kezdjük az elején!
A brit banda (Vessel gitáros, énekes, mindenes és II dobos) még a ’10-es évek végén indult néhány EP-vel, majd 2019-ben jelentette meg Sundowning című debütlemezét. Ez az album érdekes egyvelege volt a popos, R&B-s, giccsbe hajló dallamoknak, a fel-felvillanó, pincébe hangolt, röfögő gitároknak és zongorás betéteknek. Új volt? Abszolút. Forradalmasította a rockzenét? Nem – de egy új, fiatal, a rocktól idegenkedő generációt talán képes volt becsalogatni a keményebb zenék világába, fogós dallamokkal, modern hangzással és trendi műfajok (pop, hip-hop) ötvözésével.
Egy különös, új mix volt, meglévő elemekből kifőzve.
Egy kis elektronika, egy kis metál, egy kis R&B, mindez titokzatos maszkok és anonimitás mögé bújva. A srácok kreativitása tagadhatatlan – egyértelműen definiálták saját stílusukat. Mindemellett belőlem eleinte vegyes érzéseket váltott ki ez a zene. Több dallal nem tudtam mit kezdeni, zavartak az affektáló, torzított vokálok; ugyanakkor voltak eltalált pillanatok is a korongon, melyek egyből hatottak. Ami feltűnt még a debütlemez kapcsán, az a zene hangulata volt. Sleep Tokenéknél nem keres eszes riffeket vagy szólókat az ember (nem is érdemes metálbandaként definiálni őket), hanem száll a hangulattal, a baljós, néhol éteri atmoszférával. Erre példa a The Night Does not Belong to God című nyitótrekk – frontemberünk egy sort ismétel egy repetitív gitártémára a dal nagy részében, valahogy mégis működik a dolog. Hasonló mechanikája van a Blood Sportnak is, ez is az egyik kedvencemmé vált a debütről.
Egyértelmű, hogy a vokál, az énekdallamok, illetve az igényesen faragott szövegek a gerincei a daloknak, a többi „csak” (pontosan kimért) aláfestés, színezés a változó hangulat szerint – Vessel álnéven futó főszereplőnk szívszaggató szerelmi szonettjeinek kellékei. Az egész korongot átitatta a modern pop (többször eszembe jutott Lauv vagy akár Dermot Kennedy énekstílusa), és az kétségtelen volt már ekkor, hogy a srácok jó érzékkel alkotnak dallamokat. Mint említettem, idő kellett ahhoz, hogy tudjam élvezni a zenéjüket: többször nekifutottam muzsikájuk mélyebb megismerésének, majd évekre félreraktam a bandát. Végül
többszöri hallgatás és kellő idő után egyszer csak a dolgok a helyükre kerültek, és elkezdett működni a dolog.
A refrének, melódiák megragadtak, a kiállások és elszállós részek megtalálták funkciójukat, és kifejezetten jó élmény lett hallgatni őket. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, az vitathatatlan, hogy a Sundowning (na és persze a zenekar titokzatos imázsa) betalált a fiatalabb generációknál, elkapta a korszellemet, és megalapozta a banda azóta is töretlen népszerűségét. A második, elődjéhez képest poposabb nagylemez This Place Will Become Your Tomb néven érkezett ’21-ben, a fentebb említett dinamikára épített slágerekkel (pl.: The Love You Want, Alkaline), hangulatos, kalandozós dalokkal (Hypnosis vagy Telomeres), a Sundowninghoz hasonlóan nagyjából konzisztens színvonallal. Ez a lemez már komolyabb helyezéseket is elért az Egyesült Királyságban, és a szakírók többsége is méltatta – megjegyzem, talán kicsit túlértékelve a banda jelentőségét. Azonban
a valódi közönségsikert a 2023-as, karcosabbra fazonírozott Take Me Back to Eden hozta el:
a sodró lendületű The Summoning vagy a Granite több százmilliós hallgatottságot produkált a Spotify-on. A kritika is túlnyomórészt lelkes volt, és az albumot neves rockzenei magazinok is beválogatták számos éves toplistára.
A szokásos két év szünet után pedig itt az új album, mely az Even in Arcadia címet kapta. Az eddigi konzisztens teljesítmény után felmerült bennem a kérdés: tudja-e, akarja-e hozni a csapat a bevált formulát, ami eddig kivétel nélkül működött? A lemezt három dal vezette fel, melyek szokás szerint rendkívül népszerűek lettek. A hip-hopos Emergence, a zaraboltos pop-metál mix Caramel, végül a hírnév árnyoldalairól beszámoló Damocles mind nagy marketinggel, titkos kódokkal és egyéb, a fanokat aktivizáló trükkökkel lett felhype-olva, és a siker nem is maradt el.
De lássuk részletesen, mit hoztak össze köpenyes barátaink negyedik alkalommal.
A közel egy órás műsort a csaknem 8 perces Look to Windward nyitja, hosszú, sejtelmes, vonósokkal támogatott intróval és metálos motívumokkal, szépen fokozódó hangulattal – és egy hip-hop betéttel, ami első blikkre talán nem illik szervesen a dal szerkezetébe, de második/harmadik alkalommal már működik. Mindenesetre a szám a végére visszatér az aprításhoz, és így kibalanszírozza a kis kitérőt. Az ehhez hasonló hosszúságú, 7-8 perces, elnyújtott számok egyébként a legutóbbi albumon jelentek meg először, többnyire okosan kihasználva játékidejüket – a Look to Windward sem kivétel.
A folytatásban érkező Emergence-t egy az egyben eltalálták: fogós rapverzékkel, széteffektelt hookkal játszanak itt, fokozatosan építik a feszültséget, majd a dal második felére elszállnak, a kezdő hook-motívum visszatér bólogatásra késztető gitárriff formájában, végül egy jazzes szaxofondallam zárja a nótát.
Alighanem a lemez egyik fénypontja ez a dal.
A Past Self az első trekk a sorban, ami teljes egészében frontemberünk sikerrel kapcsolatos benyomásait tükrözi, a megvalósítás ezúttal viszont sajnos rettentően középszerű: egy Auto-Tune-olt, prüttyögős, teljesen átlagos rádiópop-slágert kapunk, ami szinte már kínosan mutat a lemez dalai közt. A Dangerous újra előveszi a hip-hopot, egyszerű beatekkel és rapeléssel keveri a felejthető gitártémákat, de az elszállós refrén megmenti a nótát – majd jön a nagyágyú, a kettes kislemez Caramel. Ez is az Arcadia húzódalainak táborát gyarapítja, mégha az első pár perc kissé rémisztő latin beates verzéi nem is ígérnek sok jót. A ragadós (ha-ha) dallamok, a kínos megfogalmazás ellenére is epikus refrén, egy kis durvulás a vége felé szépen kiegészítik, felhúzzák a dalt. Ezen a ponton kiemelem, hogy
kevés zenekar tudna magabiztosan leszállítani egy ehhez hasonló blast beates/hörgős szekciót popos vokálokkal vegyítve
– de hát a Sleep Tokennek ez a képesség az egyik védjegye. Vessel ebben a dalban is a hírnévvel és népszerűséggel kapcsolatos gondolatait tolmácsolja – őszintén szólva frissítő, hogy más tematika is megjelenik a szövegekben, mint a titokzatos szerelmekről és misztikus érzelmekről szőtt történetek.
A soron következő címadó dal filmzenés, zongorás, vonósokkal megtámogatott lamentálása hangulatos, a szerelmi vallomás Provider pedig bár elsőre fárasztónak tűnik, lassan bemászik az ember bőre alá pop-rockos refrénjével. A Damocles aztán újra fellobbantja a banda slágeres, fogósabb oldalát egy patikamérlegen kimért pop power-ballada képében, fülbemászó melódiákkal, énekelhető refrénnel – garantált koncertfavorit-alapanyag. A Gethsemane djentes/progrockos gitármotívumokkal és indie popos refrénnel indít, majd a jelenlegi trendeknek megfelelően trapbe hajlik;
nem rossz, de lehet, hogy ezt a kitekintést megspóroltam volna.
A lemezzáró Infinite Baths 8 perces idejével a banda egyik leghosszabb szerzeménye, és gyakorlatilag két egyenlő részre osztható: a szám első felében úgy tűnik, hősünk végre megtalálja lelki békéjét, a srácok lágy dallamokkal, szép vokálokkal operálnak; aztán a második részben hamar elsötétül a világ, és meglehetősen borongós zúzdával búcsúzik az album. Ezúttal is igazolt a hossz, a két fél érdekes kontrasztban áll egymással.
Összegezve: a Sleep Token halad tovább az eddig kitaposott ösvényen, metálosított poppal, ügyesen keverve a kurrens áramlatokat a rock alfajainak stílusjegyeivel. Sok-sok fülbemászó dallam, a trendeknek megfelelően (kisebb-nagyobb sikerrel) integrált hip-hop/trap, nyomokban metál és lebegő aura jellemzi ezt az egy órát. A hangzás tiszta, modern, egységes, a produkció hibátlan – ahogy eddig mindig. A zene kidolgozott, polírozott, névtelen dobosunk pedig a maximumot nyújtja Vessel mellett (érdemes figyelni a díszítéseit, a legmázosabb poprefrén alá is igényes ütőstémákat pakol).
Lehet, hogy elsőre nem adja meg magát, de érdemes vele próbálkozni, három-négy alkalom után helyükre kerülnek a kirakós darabkái,
ha kellő nyitottsággal állunk hozzá. Aki eddig odavolt a Sleep Tokenért, az az Even in Arcadiát is szeretni fogja, aki pedig nem értette a hype-ot, az továbbra sem fogja. Az én meglátásom szerint a Token-formula továbbra is működőképes, ismét születtek remek dalok, s bár üresjáratok akadnak, a zenekar nyugodt lehet, az album ugyanis így is stabil tagja lett repertoárjuknak.
Sleep Token: Even in Arcadia, RCA Records, 2025.
Képek: Andy Ford
